SZABADREPÜLÉS
A sportág bemutatása
A szabadrepülő sportágak nevüket a Nemzetközi Repülőszövetség (FAI) repülő-szakágakat felosztó sportkódexe alapján kapták. A két legjellemzőbb ágazata a sárkányrepülés és a siklóernyőzés. E sportágakban közös, hogy a pilóták repülőeszközeikkel épesek lábról felszállni, és a leszállásuk is hasonlóan történik. A szabadrepülők ágazatának nemzetközi szinten 5 osztálya ismeretes, ezekből hazánkban a sárkányrepülés és a siklóernyőzés terjedt el. A merevebb szárnyú lábról felszállni képes szerkezetek száma világméretekben is elenyésző az európai méretekben százezres siklóernyős és több tízezres sárkányrepülő-létszám mellett. Mind a sárkány, mind a siklóernyő kategóriában a legelterjedtebb versenyszám a távrepülés, de önállóan létezik mindkettőben akrobatikus versenyszám, illetve a siklóernyőzésben precíziós célra szállás is. A sárkányrepülésben repült eddigi legnagyobb táv több mint 700 kilométer, de siklóernyővel is meghaladja az 500 kilométert. Ezek rendkívüli teljesítmények, hiszen ezeket a távolságokat vitorlázórepülő-technikával, hajtómű nélkül, pusztán a pilóta ismeretei és gyakorlata alapján, a kedvező meteorológiai feltételek kihasználásával érték el.
Története
Valamikor az ötvenes évek közepén a NASA egyik mérnöke, Francis Rogallo egy szerkezetet tervezett, amellyel az űrkabint szerette volna siklópályán a földre juttatni. Akkor még maga sem tudta, hogy megteremtette az egy évtizeddel később születő sportág, a sárkányrepülés repülőeszközét. A hőskor szerkezetei veszélyesek, lassúak és kis siklóteljesítményűek voltak, de nyugodt időben a magas hegyekről nagyszerű élmény volt lesiklani velük. A magasabbra és messzebbre törekvés egyre feszesebb és kihegyezettebb, egyre szárnyszerűbb sárkányokat eredményezett, de folyamatos igény volt a biztonság megteremtése is, így a mai sárkányok kétszer akkora siklóteljesítménnyel, háromszor akkora sebességgel és tízszer akkora biztonsággal repülnek, mint elődeik. A kezdetben ülő testhelyzetet biztosító hevederrendszert felváltotta a pilótát fekvő pozitúrában tartó, és ezáltal a madárszerűség érzését biztosító, kisebb légellenállású zsák. Az első siklóernyős próbálkozások a ’60-as évek irányítható ejtőernyőihez hasonló ernyőkkel történtek, de a rendszeres és biztos lábról startot csak erős szél vagy meredek lejtő jelenlétében lehetett megvalósítani. A mára elterjedt szárnyformájú légcellás ernyők első típusát a kanadai Domina Jalbert tervezte meg, 1964-ben.
Miért választottam a szabadrepülést?
Tóth Zsuzsanna
többszörös siklóernyős női bajnok, rekordtartó:
„Az oktatóim mindig arra tanítottak, hogy soha ne tegezzük le a repülést. A levegőt mindig tisztelni kell, hiszen mi itt csak vendégek vagyunk. Akár profi valaki, akár csak most kezdi bontogatni a szárnyait, bármikor kerülhet olyan helyzetbe, amivel még sohasem találkozott. Én ebben a szellemben próbálok repülni, és semmilyen balesetem nem volt ez alatt a tíz év alatt.”
