SHINKENDO
A sportág bemutatása
A shinkendo (jelentése: shin = igaz, igazi, valódi; ken = kard; do = út [szellemi], rendszer, művészet) egy kardvívó irányzat, amely a középkor japán harcosainak technikáit, szellemiségét és harcművészetét ültette át a modern korba.
A stílus öt részre osztható, a gyakorlás pedig ezen öt összetevő egyensúlyát célozza.
Suburi – alapgyakorlatok, amelyek a vívás alapjai, és amelyek pontos elsajátítása a legfontosabb feladat:
- ashisabaki (a lábmunka): kitérések, elforgások;
- taisabaki (a test munkája): súlypontáthelyezések;
- kensabaki (a kard használata): vágások, védések elsajátítása egyenként vagy kombinációkban.
Go ho Battoho – az ötféle kardhúzásból történő vágáskombinációk gyakorlatai:
A katanát (a japán kardot) tradicionálisan mindig az övbe tűzve viselték, a test bal oldalán, élével felfelé. Ebből a pozícióból ötféleképpen lehet akadálytalanul kardot rántani, amelyek egyúttal támadásként is működnek.
Tanren gata – formagyakorlatok:
- vágásvariációs formagyakorlatok (elképzelt célpontokra végrehajtott vágáskombinációk, amelyek természetesen valóságos célpontok esetén is működőképesek),
- küzdelmi formagyakorlatok (elképzelt ellenféllel vagy ellenfelekkel való küzdelmet modelleznek).
Tachi uchi – páros küzdőgyakorlatok:
A tanulók bokutóval (fakard), védőfelszerelés
nélkül edzenek, és koreografált formákon keresztül gyakorolják a küzdelem dinamikáját. A vágások és blokkok fokozatosan fejleszthetők valóságos erejűre és gyorsaságúra. A távolság, a technika, a ritmus, a gyorsaság és az erő arányainak megértése évek munkáját veszi igénybe.
Tameshigiri – valóságos célpontra végrehajtott vágásgyakorlatok:
Haladó szintű tanulók valódi, éles fegyverrel (shinken) végrehajtott vágásgyakorlatai.
A célpontok lehetnek előre beáztatott, felcsavart gyékénytekercsek (tatami omote makiwara) vagy zöld bambusz (take).
Története
Japán egészen a 19. század közepéig katonai kormányzás alatt állt. A valódi politikai hatalmat a legfőbb katonai hadúr, a sógun birtokolta, aki a névlegesen uralkodó japán császár szolgálatában állt. A szamurájok – vagy busik – hűbérrendszerben, egyfajta lovagi kódex szerint éltek (busidó), aminek legfőbb szabálya a feljebbvaló szolgálata volt, akár az életük árán is. A középkorban, egészen a 17. század közepéig folyamatos polgárháborúk dúltak az országban a hatalom megszerzéséért a hűbérurak (daimjók) között. A szamurájok ezért folyamatosan gyakorolták magukat a különféle harci technikákban, ezek közül is leginkább a kardvívásban. A japán vívás technikái a mai napig fennmaradtak, és világszerte egyre népszerűbbek.
Az eredeti kardvívás (kenjutsu) a hosszú évek során már-már teljesen feledésbe merült, és gyakorlatilag három részre szakadt. A három ág különböző arányban tartalmaz elemeket az eredeti egészből, jellemzőik – leegyszerűsítve – a következők:
- iaido (formagyakorlatok, a kardhúzás technikái),
- kendo (küzdelmi gyakorlatok, versenysport),
- battodo (a kardhúzásból történő vágás technikái).
Obata Toshishiro kaiso (a shinkendo alapító mestere), aki számos harcművészeti stílusban összesen mintegy 75 dannal (mesterfokozattal) rendelkezik, az Obata család történelmi hagyományait és kiterjedt harcművészeti tapasztalatait felhasználva újraegyesítette a kardvívás technikáit.
Miért választottam a shinkendot?
Lajos Roland
a shinkendo magyarországi főinstruktora:
„Mielőtt ezzel a rendszerrel megismerkedtem, már tizennégy éve gyakoroltam különböző full-contact típusú pusztakezes harci művészeteket. Úgy éreztem, hogy mellette még a kardvívással is foglalkoznom kell, hiszen ez a harcművészetek csúcsa. Mostanra mindkettő ugyanolyan fontossá vált az életemben, és segítettek bármilyen elém gördülő akadályt leküzdenem.”
