KENDO
A sportág bemutatása
A kendo a kardtechnikák gyakorlása a test és a szellem együttes fejlesztésére. Mivel harcművészetnek számít, sokan első hallásra más japán eredetű önvédelmi sportokkal azonosítják. A kendóban azonban nincsenek ütések, rúgások, dobások vagy földharc, lényegében vívásról van szó. Éppen ezért a japán vívás a legveszélytelenebb küzdősport, melynek biztonsága elsősorban a felszerelések és a technikák alkalmazásának szabályaiban rejlik. Ezeket a szabályokat a kendót gyakorlók már kezdő korukban elsajátítják, mindenki megtanulja a felszerelés karbantartásának módját s az alapvető mozgáskultúrát, mellyel biztosítja saját és társai testi épségét. Az európai víváshoz hasonlóan a kendóban is két ellenfél küzd egymással, hogy találatot szerezzenek. Ezeket a találatokat négy meghatározott – a védőfelszereléssel biztonságosan védett – testrészen lehet elérni: a fejen („men”), a csuklón („kote”), a test két oldalsó részén („dó”), valamint a torokvédőn szúrással („cuki”). A mérkőzés előre meghatározott időtartama alatt két találatot kell elérni megfelelő időben, helyen, hibátlan testtartással és lelkülettel, amit három bíró többségi döntése alapján lehet megszerezni. Döntetlen esetén hosszabbítás van az első találatig.
Története
A 15. század hosszabb polgárháborúkkal tarkított időszakában Japánban hirtelen megnőtt az igény a képzett harcosokra (bushikra), így a kardhasználat technikáinak száma is ugrásszerűen fejlődött. Az ezt követő, békés Edo-korban a képzettebb bushik a buddhista, sintoista és konfuciánus világszemléletek elemeit felhasználva, továbbá a vívásokból szerzett tapasztalatokat figyelembe véve kialakítottak egy gondolkodásmódot arra, hogyan kell a kardot a leghatékonyabban alkalmazni, és hogyan kell önmaguk veszélyeztetése nélkül az ellenfél legyőzésére vívás közben stratégiát építeni. Ezek voltak a kendo kialakulásának kezdetei. Az Edo-kor közepén a bushik többnyire shinkennel (igazi karddal) vagy bokutoval (igazi kardot utánzó fakarddal) katát gyakoroltak (ez egy formagyakorlat, képzelt ellenféllel vívott, kötött mozdulatokból álló küzdelem), ez azonban igazi háborúban nem volt elég hatékony. Ugyanakkor a vívás gyakorlása ezekkel az eszközökkel balesetveszélyes is volt. A 18. század elején használtak először kendofelszerelést és kardot helyettesítő, bambuszból készült gyakorlófegyvert, az úgynevezett shinait. A II. világháború után az amerikai hadsereg betiltotta a kendót, mivel a japán gondolkodásmód megtestesülését látták benne. Végül 1952-ben alakíthatták meg a Japán Kendo Szövetséget, s ma Japánban körülbelül 3 millió, Japánon kívül 350 000 ember kendózik. A háború után a kendo versenysportként „fejlődött”, és a Japánon kívüli országokban is egyre több követője akadt. 1970-ben megalakult a Nemzetközi Kendo Szövetség, melynek több mint 40 ország a tagja. Világbajnokságot háromévente rendeznek.
Miért választottam a kendót?
Erdélyiné Király Barbara
ötszörös Európa-bajnok, nyolcszoros magyar bajnok:
„Amikor gyerekként elkezdtem kendózni, semmi különösebb motivációm nem volt. A testvérem és a rokonság fele kendózott, mindig a fiúkkal játszottam, így logikus volt, hogy csatlakozom. A mesterünk elég gyerekcentrikus volt, viccesen, izgalmasan tanította a kendót. A jó társaság adott volt, a páncél, a bambuszkard és a küzdelem módja is tetszett. Aki elkezdi és megszereti a kendót, úgyis megérti, miért jó.”
